Sokan elfeledkeznek a hastánc spirituális oldaláról és könnyed, sportos mozgásnak vagy csupán előadőművészetnek tekintik.  Azonban a hastánc sokkal több ennél.  A jó táncosok azok, akik nem a technikai bravúrok halmozását tűzik ki célul, hanem meg tudják jeleníteni a dal által ébresztett érzelmeket és a közönségből is ki tudják váltani azokat.  Érzéseket pedig akkor tudunk hitelesen megjeleníteni (ahogy a színészetben is tanítják) ha már átéltük.

 Egyre több ilyet látunk: „csodagyerekek”, akik hastáncban sokszor a felnőtteket, profikat is letáncolják. Eltanulják a tanároktól a koreográfiákat és gyönyörüen előadják.  A mozdulatokat tökéletesen megtanulhatják, de - ahogy én látom - náluk egy-egy mozdulat mást jelent. Egy csipőejtés, egy karhullám, egy a közönség felé esés/hajlás - a teljes megadás lépése...Mögöttes tartalom nélkül szép, de nem ugyanaz. Nekik könnyű azt felajánlani, amiről nem tudják, hogy milyen rossz, ha elveszítik.

 Nemrég egy tanítványom kérdezte, hogy miért van az, hogy egy társa alig 12 éves és rögtön tudott szépen rázni. A technikai részletektől eltekintve - minthogy lazább izületek, jobb izomkondíció, több energia -, azzal is számolnunk kell, hogy különbözőek az adottságok és vannak, akik könnyebben ráállnak erre a mozgásformára, ugyanakkor a kort is tényezőként kell számításba vennünk.

 Akik gyerekként kezdik a táncot, az életbeli tapasztalatlanságuk egyszerre előny és hátrány. Előny azért, mert még nem tapasztalták meg a nőiséget érintő sérüléseket. Egy erős menstruációs görcs, fájdalmas hólyaggyulladás, hüvelygyulladások sorozata, egy rosszul sikerült szexuális együttlét - ezek mind-mind nyomot hagynak. Láthatatlan nyomokat. A nőkben legtöbbször védőreflex épül ki ezek hatására. Tudatosan, vagy akár tudat alatt megtanuljuk, milyen sérülékenyek a női szervek és vigyázni kell rájuk. Gondoljuk végig, ráznánk-e bársonyzacskóban egy Herendi porcelán tárgyat? Nem. Ugyanígy gondolunk női szerveinkre, pedig nem kéne.  Egy ésszerű szintig vigyázni kell rájuk, de amúgy nem vagyunk cukorból. Mi nők, sokat elbírunk. Tapasztalatom szerint például a vízszintes nyolcasok könnyen feloldják a menstruációs görcsöket, azonban ha fáj valami, nem szívesen mozgatjuk.

  További különbség az, hogy az előző generációk tagjaiként mi még gyerekkorunkban a szülőktől azt tanultuk, és az illem is azt tanítja, hogy ne tegyünk félreérhető mozdulatokat, ne mozgassuk „párzó mozdulatokkal” a csípőnket, ne legyünk kihívóak. Azonban ezek a hagyományok gyorsan hígulnak mostanában, ami szintén egy pozitív-negatív kettősséget hordoz magában.

 Ezeknek a rossz élményeknek a hatásait, melyek rétegenként ráépülnek a csípőnkre, szépen le kell fejtegetni, fel kell oldani, és akkor fogunk tudni igazán jól táncolni. És itt rejlik a gyerekek titka, nekik nem kell legombolni a félelmeket, görcsöket, a felszínen van minden testrész mozgatása.

 A hátrányuk az, hogy a mélyről jövő, mélyen ható orientális tánc az érett nők tánca, ugyanis pont a tapasztalatok hiányában a fiatalok nem tudják átadni az arab zene érzelemgazdag világát. Meg kell tudni mutatni, milyen fájdalmas, ha elhagy a szerelmed és ez tényleg fizikailag is  fáj, ott benn, a tested közepében, hogy csak visszahúznád, húznád be a testedbe a semmi létbe...El lehet tanulni a tanártól a kontrakció technikáját, de a közönség akkor fogja átérezni, ha a táncosból sugárzik, ha ott van mögötte a megélt fájdalom,  ami behúzza és beállítja a tested.

 Sok táncostól hallom azt, hogy sajnálja, hogy ilyen későn kezdett hastáncot tanulni. Nem szabad sajnálni! Oka van annak, hogy az életnek abban a szakaszában talált rá erre a táncra. És akik úgy gondolják, tiniként kellett volna kezdeniük inkább örüljenek, hogy lehettek gyerekek. Ahogy elnézem ezeknek a mostani gyerekeknek nem sok lehetősége nyílik erre. A sok leállíthatatlan kommunikációs csatorna és a felgyorsult kultúra is az elsietett érésre sarkallja őket.  A társak dominálnak és nem a szülök. Szerintem sokan ezért is kezdenek most fiatalon táncolni, keresik a női mintát. Elvárják a nőiességüket, mintha tőlük független lenne, azonban a szükséges eszközöket nem kapják meg, vagy nincs idejük kifejleszteni. Többször meglepődöm azon, amikor tudom, hogy a fiatal tanítványom már rendszeres nemi életet él, de nem találja a csípőjét. Ez így vajon egészséges dolog?

 Mindezek mellett nem azt mondom, hogy ne hastáncoljanak fiatal lányok. De, táncoljanak, a szaidit még ajánlom is.  A hastánc elemgazdagsága és spiritualitása miatt kortalan tánc. A testünk tudatosítását is jó korán elkezdeni és a hastánc príma eszköz erre. De ne várjuk azt, amit egy érett nőtől, ne bocsássuk versenyre, vagy akár színpadra kihívó ruhákban, agyonsminkelve…Hagyjuk nekik időben megtapasztalni saját nőiességüket és azt hadd építsék bele ők táncukba. Ne tanítsunk nekik olyanokat,  amiket még nem is érthetnek, hogy aztán rosszul használják ezeket a különleges női eszközöket.

 Természetesen a kor és tapasztaltság sem garancia. Ismertem egy hölgyet  - negyven felé járó, kétgyerekes anyuka -  a nőiesség megtestesítője. Szép hosszú szőke haj, világító kék szemek, magassarkúk, szoknyák. És csak értetlenül nevetett, amikor a vállhasználatot tanítottam. Pedig annak a finom vállrántásnak a jelentése - ami nem a durcásságról szól, hanem egy kacér-játékos női mozdulat-, mélyen kódolva van a férfiakban. Még most, az internet korában is, ahol az emberek sokszor elfelejtik a testbeszédet dekódolni, nincs az a férfi, aki erre a mozdulatra ne figyelne fel. Legtöbbször oda is jönnek a jelzésre. Csak mi nők feledkezünk el róla. És arról is, hogy milyen hatalmunk van, ha uraljuk a testünket.